Répcevis története

Földrajzi környezet - fekvés és domborzat

A vidék felszínén a harmadkor közepén kristályos röghegység emelkedett, amely évmilliók alatt lepusz­tult, és süllyedésnek indult. A mintegy nyolc millió évvel ezelőtt keletkezett Pannon tengerbe üledékek rakódtak le különböző vastagságban. A magasabban fekvő Bécsi medence vizei a hajdan egységes tengert feltöltötték, amely apró tavakká alakult át és szárazra került. A fő vízfolyás az Ős-Duna volt, amely kezdetben vidékünkön folyt dél felé és rengeteg homokot rakott le. A harmad­kor végén kiemelkedett zalai vízválasztó hátság a Dunát keleti irányba terelte, így a folyó áttörte a Visegrádi szorost. A hordalék szállítását csak fokozta az Ős-Répce.

Éghajlat

Répcevis és környékének éghajlata mérsékelten meleg, nedves és enyhe jellegű. Az évi középhőmérséklet 9,6 C°. Az átlagos hőmérsékletingadozás a viszonylag enyhe tél és a hűvösebb nyári hónapok miatt 20,5 C° Az enyhébb tél ellenére későn tavaszodik. A napsütés évi mennyisé­ge átlagosan 1900 óra körül mozog. A Répce-síkság a Dunántúl legszelesebb vidékei közé tartozik. A nyugati „kapuk" felől a széljárás igen erős. A kimondottan szélcsendes napok meglehetősen ritkák. Uralkodó szélirány az északnyugati. A csapadékviszonyok az Alpok közelsége miatt kedvezőek, de eloszlásuk nem egyenletes. A legtöbb eső júniusban, júliusban, és novemberiben esik.

Répce

A terület fő vízgyűjtő folyója a Répce. Az Ausztriában eredő folyó forrásvidékét a kristályos kőzetű Keleti-Al­pok nyúlványain találjuk. Testvérfolyójával, a Stobbal (Csáva) együtt nagy eséssel érkezik a határhoz. Magyar területen a folyása lelassul, emiatt sokszor ke­letkeztek veszélyes árvizek. Ilyen volt az 1879-es áradás, amikor a gyakori esőzés következtében a Répce úgy megáradt, hogy elöntötte a község határát. Ez 1900-ban megismétlődött. Az árvíz oly nagy volt, hogy az új árok hídjait magával sodorta. 1965-ben újabb árvíz pusztított a településen. A Répce árvizeinek megakadályozására 1818-ban a burgenlandi Locsmándnál (Lutzmannsburg) a Répce medréből elágazva új árkot létesítettek, így a Répcét két árokba terelték. Az Öreg-Répce a mellette felépült mal­moknak adott energiát, míg a másik ág, az Ásás előse­gítette az árvizek gyors lefolyását. A két meder Bük község mellett egyesült, de az 1978-ban végzett meder­szabályozás óta csak az Ásásban folyik víz, az Öreg-Répcét megszüntették. Az Öreg-Répce ma az ármentesítő csatorna része.

A Répce vizét a malmok megszüntetésével energia-fejlesztésre nem használják, halászati szempontból sincs jelentősége. Mezőgazdasági nagyüzemek azonban lege­lők, rétek és szántóföldek öntözésére kiválóan haszno­sítják.

Növényzet

Mivel e terület a Magyar Flóratartomány (Pannonicum) alpesi flóravidékének vasi részén fekszik, növényzetében pannonjai és nyugati elemek keverednek mediterrán fajtákkal. A barna erdei talajokon kevés bükk, kocsányos és kocsánytalan tölgy, valamint szelídgesztenye található. A homokos talajon az akácosok az uralkodók, alattuk a fekete bodza található meg, mint cserje. A réteken gyakori a csengettyűvirág, a gólyahír és az őszi kikerics. Az ártereken az éger, a fűz, a nád, a sás és a gyékény otthonos.

Honfoglalás előtti időszak(rómaiak, népvándorlás)

A rómaiak fegyveres harc nélkül, a boj törzsi arisztokráciával kötött szerződés alapján szállták meg a Répce-vidéket az i. sz. körüli évtizedekben.

i.u. 43-ban Claudius császár megalapította Savariát. Ennek territóriumához (területéhez) tartozott a Repcétől délre eső terület. A Répce völgyében haladt a Borostyán-kőútból leágazó útvonal. A gyalókai Cifraberekben áldozati oltárokat találtak, valószí­nűleg római temető részei lehettek. 433-ban Róma átengedte Pannónia -területét a hun bi­rodalomnak. Attila 453-ban bekövetkezett halála után fiait legyőzték, akik megmaradt népükkel az ukrajnai sztyeppéikra menekültek. Innen (kiszorították a keleti gó­tokat és a herulokat, s ezek 456-fban a Dunántúlon tele­pedtek meg. A Répce völgye a „legvitézebb germán nép", a herulok országához tartozott. Uralmukat az északról jött germán longobárdok döntötték meg a 6. század elején, és 546-547-ben itt le is telepedtek. Szakonyban kerül­tek elő leleteik. 568-ban az alföldi gepida királyság ellen az avaroktól kértek segítséget, akik a kelet-európai sztyeppéken éltek. A győzelem után azonban szükségesnek látták a ha­talmas szövetséges elől Itáliába távozni, ahol emléküket Lombardia neve őrzi. Az avar birodalom ekkor érte el legnagyobb kiterje­dését, a Bécsi medencétől a Donig húzódott. 630 körül a birodalmukat a kutrigur-bolgárok lázadása rázta meg, ami meggyengítette őket. Csak a 670 körül érkező új avar hullámtól kaptak erőt. Ezek az onugorok, vagy fehér ugorok — László Gyula feltevése szerint — már nagy­részt magyarul beszéltek. Jellegzetes övfelszereléseik alapján griffes csoportnak is nevezik ezt a népet. Nagy Károly nagy hadjáratot indított ellenük 791-ben. Az avar birodalom vesztét a korabeli források, vezetőik mértéktelen italozásával magyarázzák (bizánci Suidas-Lexikon). 805-ben a megkeresztelkedett avar főméltóság, a capcan népe települt le vidékünkön, akiknek sorai közé szlávok szivárogtak be. Honfoglaló őseink már vegyes népcsoportokat találtak itt. Honfoglaló őseink törzsei közül a Kér és a Lél (Lehel) törzs telepedett le a környéken. Ezt a tényt bizo­nyítja Újkér és Nemeskér helységek neve. A közeli Bük mellett feküdt az évszázadok során elpusz­tult Hobaj település, a Huba törzsbeliek szállásterülete. A Répce vidékén őseink dús réteket, termékeny szántókat, hatalmas erdőségeket találtak. Ugyanakkor a mocsaras és erdős Répce melléke a határ megerősítésére is szolgált. E megerősített és védelmet szolgáló területet nevezték gyepürendszernek. A gyepü nem összefüggő láncolat, hanem mélységében tagolt és őrökkel megrakott helyek sokasága volt.

Ásatások, feltárások a község területén

A megye területén talált legrégebbi emlékek az i.e. IV. évezredből, a csiszolt kőkorszakból valók. A faluban 1954-ben a régi téglagyár agyagbányájából került elő egy kora vaskori i.e. 800-500 közötti időszakból származó lakógödör. Egyszerű, földbe vájt gödör, középen nyílt tűzhely maradványa, felette nyeregtető lehetett, de ez teljesen elpusztult már bányászás következtében. Benne edénytöredékek és állatcsontok voltak. A lelet a hallstatti kultúrához köthető, ekkor illír nyelven beszélő népek lakhattak itt, akiket Kr.e. 400 táján a kelták szorítottak ki a vidékről. Ettől a lelettől kb. 100 m-re egy másik lakóvermet is sikerült feltárni, amely jóval később, az avar-szláv időben épült, i.u. 750-950 körül. A négyszögletes alaprajzú verem a felszíntől kb. ¾ m-re mélyedt le. Az egyik sarkában majdnem ép kemence, mellette tapasztott padka, a másik sarkában pedig egy kisebb verem volt található. A tetőgerendák,  amelyek a ház pusztulásakor dőlhettek le, elszenesedve az egész veremben szétszóródva hevertek. A feltárásokat Nováki Gyula régész vezette. Használati tárgyakat nem találtak, csupán néhány cserépdarabot, amelyek segítettek meghatározni a lakóverem korát. Az avarok további nyomai is még megtalálhatók voltak a határ különféle helyein. A Répcevis helyén lévő egykori ősi település feltehetően az Általjáró és a Tömpör nevű dűlők környékén terült el. Bizonyítja mindezt az a tény is, amikor 1945-ben a futóárok és a tankcsapdák ásásakor sírokra bukkantak, a több cserépdarab került elő. Szerencsére akadt néhány ember, akik magukhoz véve ezeket a tárgyakat megőrizték. E leletanyag egy része 1953-ban a Történeti Múzeum Régészeti Osztályára került. Megállapításuk szerint a cseréptöredékek a rézkorból származó telephelyről valók és az ún. péceli kultúrához tartoznak. Ilyen telephelyről kb. 500 darabról tudnak az országban. A honfoglalás érinti már e területet is. Bár megjelenő őseink nem szállták meg e nyugati vidéket, de ellenőrzésük alatt tartották. A Kapuvár-Lövő vonaltól nyugatra eső területek természeti tagoltságukból eredően jó védelmet biztosítottak. Honfoglalás-kori leletre a szomszédos Szakony község határában bukkantak. A feltárt gazdag anyag a vezérek korára utal.

A falu története

Káptalanvis és Nemesvis egyesítéséből 1930-ban Répcevis lett. 1927. szeptember 15-én csak a belügyminiszteri rendelet jelent meg az egyesítésről. Káptalanvis a jobbágyfelszabadításig az egész úrbéri korszakon keresztül a győri káptalan birtoka, míg Nemesvis több nemesé. A Vis névről is arra következtethetünk, hogy a település már a honfoglalás előtt létezett. A „Vis” szó szláv eredetű, magyarul „felső”-t vagy „távoli feketeséget”, illetve „távoli messzeséget” jelent. Káptalanvis és Nemesvis nevét korábban a végén 2 s-sel, még korábban szintén 2 s-sel és külön is írták. A két falu pontos fekvése bizonytalan a honfoglalás után. Ezt bizonyítja a téglagyár területén talált lelet is, amelyről már az előzőekben szó esett. A község első írásos említése egy határjárás alkalmával a Borsmonostori uradalommal kapcsolatosan 1225-ből származik, amikor II. Endre király a Bors comens és a mások által adományozott birtokokban a hegyen épült Szt. Mária kolostort megerősíti, s annak jövedelmeit újabbakkal kiegészíti. A helységet egy Visi András nevezetű nemes birtokolta. Nemesvis neve 1333 óta többször előfordult különféle oklevelekben, de még nem mint falunév, hanem családnév. 1344-ben László alnádor Visi András birtokát özvegyének és fiainak ítéli Visi Ányossal szemben, aki tagadta, hogy az özvegy Visi András törvényes neje volt. A falu északi része 1370-ben már Káptalanvis néven szerepel és a földesura a győri káptalan. 1456-ban Heryo Gál és Pál neve szerepel a birtokosok között. 1485-ben Mátyás király megfosztotta birtokától Visi Bálint nemest - aki pátütő lett, mert a király ellenségével Rottenhaller kőszegi várnaggyal szövetkezett - és a birtokot Gersei Petőfia Györgynek és Jánosnak adományozta. A visi nemesek, hogy mentsék földjeiket a súlyos telekadó alól elbocsátják jobbágyaikat és a jobbágytelkeket nemesi földekké nyilvánítják, s így biztosítják az adómentességet. Ezt megakadályozni nem lehetett, mivel a nemes szabadon rendelkezhetett jobbágyaival. A község déli része ekkor - 1560-ban – vette fel a Nemesvis nevet. A két Viss elkülönítve egy 1370. március 30-án kelt oklevélben szerepel először. A vasvári káptalan I. Lajos királynak jelenti a felmerülő ellentéteket, melyek a két Viss és Peresznye helységek határa miatt alakultak ki. Széchi Miklós országbíró, Gencsi Boda János és Sedun Chamáz királyi embereket és a vasvári káptalant bízta meg a határok kiigazításával. A káptalani birtoktest kiterjedéséről tanúskodik 1542-ben Ládányi László özvegyének önkényes intézkedése, aki 140 holdat foglalt le a káptalan földjéből és csak bírói eljárás után adta vissza. A bizonytalanná vált birtokviszonyok mellett 1563-ban a királyi helytartó, Oláh Miklós esztergomi érsek e birtokrészt székely Lőrincnek adományozta, akitől a káptalan szintén csak peres úton szerezhette vissza. 1717-ben Káptalanvis 31 jobbágya közül 26 magyar és 6 horvát, 1720-ban 30 jobbágy közül 20 magyar, 2 német, 4 tót és 4 horvát. A falu lélekszáma évszázadokon át alig változik. 1785-ben 289 fő és 47 ház, 1828-ban 285 fő és 41 ház, 1888-ban 317 fő és 53 ház, 1900-ban 276 fő és 73 ház volt a községben. A plébánián levő anyakönyvek 1691-el kezdődnek, s így pontos adataink vannak a lélekszám alakulásáról. A népesség alakulásának és fejlődésének számos akadálya volt. Elsősorban a jobbágytelkek kis területe, a föld közepes minősége és a gazdálkodás elmaradott formája. Még 1828-ban is kétnyomásos gazdálkodást folytattak. A kevés megművelhető föld felét minden esztendőben ugaron hagyták és pihentették. A község birtokállománya az úrbéri földeken és kaszálóréteken kívül a környező erdő- és legelőterületek feltörésével alakult ki annyira, hogy 1895-ben a három forrásból származó szántóterület 438 kat. holdra gyarapodott. A határban terjeszkedésre alig volt mód. Ebből is magyarázható a lélekszám lassú apadása. Mégis mindezek ellenére Káptalanvis a 17. században és a 18. század elején a környék legnagyobb jobbágytelepülései közé tartozott. Ez a pangás a szomszédos községek fejlődéséhez viszonyítva visszafejlődésnek tekinthető. A szűkös telki állomány kiterjesztésére némi erdőirtás is megindult. 1738-ban a Nagyvölgyön, a Hosszukigyós lábánál, a Berkenye-szerben, a Czirák-dülőben voltak irtásföldek, amíg a teleki földek az Ujhegyalja, Czirák, Általjáró, Felső-és Alsó-dombföldi dülő, Nagyvölgy, Irtás-dülő, Kertek fölött, Kenderföldek nevű határrészekben, a jobbágytelki rétek pedig a Répczén kívül az Alsó- és Felső-osztályban, a Kertek alatt és a Kenderföldek lábánál terültek el. Az ellentétek, a szorító körülmények, a megélhetés kényszere, a földéhség indította el a bérletes földek utáni harcot. A földesúrnak a XVIII. században nem volt szoros értelembenvett majorja, a korábbi időkben a Szőkeföld nevű pusztán működött. Ezt a területet XVIII. század eleje óta káptalanvisi jobbágyok bérelték. 1767-ben 80 kat. hold szántó és 10 kat. hold kaszás rét tartozott a hajdani majorhoz, amely a Csereklye, a Belső- és Külsőhosszak, a Rövidek, a Középdülő, a Haraszt, a Berekalji rét és a Szőkerét nevű dülőkben terült el. Ezek a dülők a falut keleti és délkeleti részről határolták. A major évi bére 1759-ben 24 Ft, ezt megelőzően 15 Ft volt. 1766-ban, az úrbérrendezés előtt, az uraság visszavette ezt a területet és saját maga gazdálkodott rajta. A visszavétel, a bérlet megszüntetése a telkes jobbágyok részéről heves ellenállást váltott ki és évtizedes küzdelmek kiindulópontja lett. Az első állomása az volt, hogy a jobbágyok megtagadták az 1767-es Urbáriumban megállapított szolgáltatásokat.

A káptalanvisi szőlőhegy története

A feudalizmus teljes kibontakozása idején Sopron vármegyében legjelentősebb szőlőtermesztés a Fertő mentén és Locsmánd környékén volt. Ehhez a locsmándi borvidékhez tartozott a káptalanvisi szőlőhegy is. A locsmándi borvidékhez 1715 táján mintegy 4000 kapás szőlő tartozott. A káptalanvisi szőlőhegy nagysága 1696-ban 568 kapás szőlő. Ez a föld IV. osztályú, bora pedig IV. osztályú. A győri káptalan a visi hegyben bordézsmát /tizedet/ és hegyvám címén kilencedet szedett. Jövedelmét még növelte, hogy a visi hegyjoghoz /kilencedszedés/ tartozott a nemesvisiek Zay-hegye, Kis-Sydán, Nagy-Sydán (Zsidány), Bleigrab (Ólmod), Temerd (Tömörd), Rett (Rőth), Rendek, Hamar, Hof. Azt, hogy nem csekély bortermésről volt szó, igazolja az a tény, hogy Visnek külön bormércéje is volt. A visi urnában 20 pint volt: 1 visi hydria /csöbör/ egyenlő 4 visi pinttel. 5 visi hydria egyenlő 1 győri urnával. A dézsma és hegyvám beszedésekor mindig a kanonok szállt ki Visre. Mivel hosszabb ideig kellett itt tartózkodnia, külön lakást is építtetett magának, mely a plébániához lett hozzátoldva. A dézsmát is Visre hozták, ez alatt a 3-4 hét alatt a kanonok élelmezéséről a községnek kellett gondoskodnia. Ennek fejében a robotot, a kilencedet, a földbért és a terményajándékot a káptalan elengedte. A kedvező állapot 1767. évi országos úrbérrendezésig állt fenn. A külön visi bormérce 1663-tól volt érvényben, egészen 1715-ig. 1715-től az Urbárium szerint „Pofonyi” mértékkel, vagyis akóval /32 pint/ szedték a kilencedet és tizedet.

A hegyvám örök megváltási ára 2000 forintban lett megállapítva. A község elöljárósága 1860. november 10-én 1253 forintot ki is fizetett. Ezt az összeget valószínűleg a kapás szőlők alapján osztották meg a birtokosok között. A visi hegyre két hegytörvényt adtak ki 1767-ben, illetve 1879-ben.

Adatok a Szőkeföldről

A győri Káptalannak, mint földesúrnak nem volt szoros értelemben vett majorüzeme, mint ilyen csak a Szőkeföld nevű pusztán működ­hetett, de csak bizonyos időben. Ez a Szőkeföld nevű terület a gyalókai határnak a Káptalanvis felé eső, a Répce folyóhoz hajló része. A gyalókai határból szakították ki, ezért az okiratokban felváltva Szőkeföld és Gyalóka néven emlegetik. Közelebbi fekvését Gyalóka és Sálamonfa között jelölik meg az okiratok. Az eddig ismert okmányok nem adnak arra nézve felvilágo­sítást, hogyan került e terület a győri káptalan tulajdonába. 1510-ben nyert a királytól a káptalan beiktatási engedélyt, és a csornai konvent tényleg be is iktatta. A visi nemesek részéről folytonos zaklatásnak volt kitéve a birtokrész, úgyhogy állandó bírói közbenjárást kellett a káptalannak igénybe venni. 1520. és 1524. évben újra beiktató parancsot kellett eszközölni rá, és a csornai konvent tényleg birtokba is vette.

Az elpusztult malom helyére a csepregi származású molnár, Gangéi János újat épített és 1574-től kezdve 30 bécsi mérő búza, 30 bécsi mérő rozs bér fizetése mellett szabadon használja. A 17.sz. közepén is ismerjük még e malmot, amelyet 1658-ban Székely Ferenc malomrét nevű kaszálójának részeként megvett a káptalan 75 forintért. A malom és a rét után 100-130 forint bért fizetett a molnár. A Szőkeföld területe nem nagy: 1767 táján 80 hold szántó és 10 hold kaszás rét tartozott hozzá a Cserekle, Belső-Külső Hosszak és Rövidek, Középdüllő, Haraszt, Berekaljai rét, Szőkéi rét nevű düllőkben. A 18.sz. elején ugyanis a káptalan a káptalanvisi gazdáknak bérbe adta. A Szőkeföld évi bére 1739 után 24 forint, ezt megelőzően 15 forint. 1766-ban az uraság visszavette a Szőkeföldet és saját üzemét vezette rajta. A visi telkesgazdák részéről ez az eljárás heves ellenérzéssel találkozott és évtizedes küzdelmek kiinduló­pontja lett. Megtagadták a földesúrnak járó szolgáltatásokat, amelyeket az 1739. évben hozott uriszéki ítélet, majd a Mária Terézia 1767. évi úrbérrendezése állapított meg. a jobbágyok rövidesen túlmentek a panaszkodáson. 1766-ban májusban Füles, Malomháza, Káptalanviss községekben és másutt is nyíltanv mertagadták a földesúri szolgáltatások teljesítését. A szolgáltatásokat megtagadó visieket keményen megbüntették, mert a káptalan bírósághoz fordult, hogy rájuk kényszerítse a robot betartását. A községből 21 hangadót vittek el, akiket 35-30 botütéssel sújtottak. Közülük nyolcat hazaengedtek, a többiek pedig a nemeskéri megyei börtönbe kerültek mintegy fél évre. 1801-ben megismétlődött 1769. évi eset, Szőkeföld pedig továbbra is a káptalané maradt. Ez alkalommal 6 telkesgazdát börtönöztek be. Ők szintén a Szőkeföld felosztását követelték. De amikor telkeik felmérése végett hatósági közegek érkeztek a faluba, a visiek a felmérést megakadályozták, sőt a küldötteket kiűzték a faluból. Végül is a katonaságot kellett ellenük kivezényelni. A Közgyűlési Jegyzőkönyv ez évben Káptalanviss és Peresznye helységek ellen végbevitt katonai erőszak ténykedéséről ad tudósítást.

1913 szeptemberében nyitották meg a Sárvár-Kőszeg közötti vasutat. A vonal Sárvár-Bük-Káptalanvis-Felsőlászló (Burgenland: Oberloisdorf)-Kőszegig ment. 1918 után két évig szünetelt a forgalom, majd mint határátkelő forgalom indult meg újra. 1933-ban a határátkelő vasúti forgalom véglegesen megszűnt. Ezután a vonat Répcevis és Sárvár között közlekedett. 1974-ben a kormányhatározat értelmében ez a vonal is megszűnt. Az utolsó vonat 1974. május 25-én este indult Répcevisről Bük felé. A környező községek lakói között a vonal megszüntetése nagy elégedetlenséget váltott ki, hiszen 61 éven át szolgálta, mind a személy-, mind a teherszállítást. A mozgósítási parancs minden felnőtt férfit 42-ik életévig hadba szólít. Az első világháború 27 áldozatot követelt a faluban. A Tanácsköztársaság bukása után megalakult a nincstelenekből álló Direktórium. A kitűzött feladatokat – földreform, házhelyek stb. – azonban nem tudták megvalósítani. A második világháborúban elesett, vagy eltűnt 14 férfi, mindannyian a II. Magyar Hadsereg tagjai voltak. 1945. március 28-án délután 4 órakor vonult be a községbe az oroszok első felderítő őrse. A község lakói örültek, hogy nem lett hadszíntér a falu és környéke. Megalakul a Kommunista Párt vezetésével a Földosztó Bizottság. A Pacher-család földbirtokát szétosztották és a család tulajdonában lévő téglagyárat államosították. 1944 utolsó hónapjai az ország nyugati részén fekvő községeket nagy nehézségek elé állították. A Vörös Hadsereg nagy áldozatok árán nyomult előre, maga előtt hajtva a nyilas és német csapatokat. A propaganda, a megfélemlítés hatására az ország más területeiről a polgári lakosság egy része nyugat felé indult. Az ún. menekültek betelepedtek a házakba, a melléképületekbe. Legtöbbjük azonban néhány napos pihenő után továbbindult Ausztria, Németország felé.

A második világháború időszakának végén 1944. őszén, amikor Magyarország hadszíntérré változott, az akkori magyar vezérkar menekült. Egy részleg Répcevisen telepedett le. Ugyancsak a községünkben telepesett le a Magyar Fővezérség II. számú hadbírósági osztálya, majd ezt követően a Magyar Propaganda Minisztérium is beszállásolta magát a községünkben. A község lakóházai és középületei zsúfolva voltak katonákkal és azok hozzátartozóival. A felszabadító szovjet hadsereg, ahogy közeledett Répcevis felé és a németek ahogy menekültek vissza felrobbantották a műúton lévő hidat. A németekkel együtt menekült a községünkben lévő katonaság is. Mivel a menekülésükhöz nem állt rendelkezésre elegendő jármű, így kirendeltek a községünkből 25 fő lovasgazdát. Ezeket kényszerítették arra, hogy velük együtt nyugatra menjenek. A felszabadulást követően több, mint fél év telt el, mire községünkbe hazaérkezett az elhurcolt 25 lovasgazda, akiknek lovaik és felszerelési tárgyai nagyrészt odavesztek. A községünk 1945. március 28-án délután 4 órakor puskalövés nélkül szabadult fel.

Warning: include_once(views/_visi-marton-kutatomunkaja): failed to open stream: No such file or directory in /chroot/home/eangolhu/szentandras.com/html/pages/repcevis.view.php on line 405 Warning: include_once(): Failed opening 'views/_visi-marton-kutatomunkaja' for inclusion (include_path='.:/opt/remi/php70/root/usr/share/pear:/opt/remi/php70/root/usr/share/php:/usr/share/pear:/usr/share/php') in /chroot/home/eangolhu/szentandras.com/html/pages/repcevis.view.php on line 405